Miről mesél egy reneszánsz palota?

Leon Battista Alberti: Palazzo Rucellai, Firenze

Sokat elárul egy épület lakóiról, funkciójáról, történetéről a külleme. Gyakran nem is vesszük észre, mennyi különös, oda nem illő elem rejtőzik egy házon, amely nyomán, ha bűnjel volna, Hercule Poirot kis szürke agysejtjei azonnal támadásba lendülnének... Néhány évvel ezelőtt volt szerencsém Firenzében eltölteni egy egész hetet, méghozzá egy építészeti szimpózium keretében. Itt ismertettek meg bennünket kívülről-belülről a Rucellai-palotával, amely nem tartozik ugyan a város legnevezetesebb és legpompásabb épületei közé, de minden bizonnyal az egyik legérdekesebb. Lássuk, miért vágja félbe az épület oldalsó falán található ablakot az emelet?

A mellékutcából nézve

  Az épületet a Rucellai nevű, szegről-végről Michelangelóval is rokonságban álló gazdag kereskedőcsalád építette reprezentatív célokra. A család nemcsak vagyonos volt, hanem takarékos szemléletű is, ezért úgy döntöttek, hogy egy nagy telek vásárlása helyett a már meglévő, egymás mellett álló két házuk mellé megvesznek még kettőt. Ezek elé pedig felhúzatnak egy elegáns homlokzatot, aminek azért megadják a módját, hiszen a korszak egyik legnagyszerűbb építészét, Albertit kértik fel a munkára. Csakhogy a fukarság a legambiciózusabb tervekre is rányomhatja bélyegét: a negyedik telek túl drága volt, így azt nem vették meg, az épület pedig szó szerint félbe lett vágva, lemaradt róla az utolsó, hetedik ablaksor. Merthogy egy rendes reneszánsz palotának feltétlenül páratlan számú, 5 vagy 7 ablakkal kell rendelkeznie, hogy a két bejárat arányosan férhessen el rajta. Alberti, szegény, nem tehetett mást, hat ablaksorral építette meg a fals homlokzatot. Ő találta ki egyébként azt, hogy az addig csak a belső udvarokon használt, klasszikus görög oszloprendek egymás fölé helyezve a palota homlokzatát díszítsék. Általános iskolában mindenki bevéste ezt a három nevet: dór, jón, korinthoszi. Ezek az elemek a belső udvarokon teherhordó funkciót látnak el, itt azonban csak díszítenek. A motívumot ezen az épületen alkalmazta elsőként, így a Rucellaiok házát bátran tekinthetjük az első reneszánsz stílusú firenzei palotának.

Érdekes még az épületet térdmagasságban körbefutó padozat is. Ez a belső padlószint meghosszabbítása volt, és több célra szolgált: egyrészt lehetővé tette, hogy a lovára felszállni kívánó nemes úr vagy dáma kényelmesen nyeregbe pattanhasson, másrészt kifejezte a rangkülönbséget, ami a ház lakóit a szó szerinti "utca emberétől" elválasztotta. Az utca embere nem vette zokon e megkülönböztetést, hiszen a padkára bármikor leülhetett, és élhette társadalmi életét.

The Tale of a Renaissance Palace

Leon Battista Alberti: Palazzo Rucellai, Firenze

The outer appearance of a building tells a lot about its inhabitants, functions and history. We often miss to spot how many odd, non-fitting elements are hidden on a house. Elements which, were they clues, would right away set into action the little grey cells of Hercule Poirot... A few years ago I had a chance to spend a whole week in Florence as a member of a symposium on Renaissance architecture. Here, they made us thoroughly acquainted with Palazzo Rucellai, which might not be among the most famous or magnificent buildings of the city but for sure is one of its most interesting ones. Let us see why the window on its side wall is cut into two by the second floor?

View from the backstreet

The building was erected for representative purposes by the wealthy merchant family of Rucellai, who were distantly akin to Michelangelo. The family, being not only well-off but of an economic attitude as well, decided that instead of purchasing one large lot, they would buy the two houses in line to their two old neighbouring  houses. Then they would construct in front of these a fancy façade, by which they really would not spare costs, asking Alberti, the most prominent architect in town to design it. Yet stinginess can leave a mark on the most ambitious plan, too: the fourth lot was too expensive, so they didn't buy that one and the building was simply cut off. The last, seventh row of windows is missing from it, although a proper Renaissance palace should have an odd number of windows, usually 5 or 7, so that the two entrances can be placed onto it proportionally. Poor Alberti couldn't but build the fake façade with six windows. By the way, he was the one who invented that Classical Greek column orders, which had been in use only in the inner courtyards until then, should be placed above each other on the front as decoration. In primary school, all of us learnt their names: Doric, Ionic and Corinthian. These columns support weight in the inner courtyards but are merely ornamental here. He used this motif for the first time on this house, so the home of the Rucellais can well be called the first Renaissance style palace in Florence.

The kind of knee-high stone wall-seat that sourrounds the building is also of some interest. This was the elongation of the inner floor level and had multiple functions: on the one hand, it helped the gentleman or lady mount his/her horse comfortably and on the other hand emphasized the rank difference between the house-dwellers and the simple "man of the street". The man of the street did not get offended over this discrimination, since he could sit down on the wall-seat and live his social life whenever he felt like.

Giorgione vagy Tiziano?

Giorgione / Tiziano: Koncert a szabadban, 1510 

Giorgione vagy Tiziano? Máig vitatott kérdés, hogy a reneszánsz művészet egyik leg-pompásabb remekének ki a szerzője: a fiatalon, pályája csúcsán elhunyt Giorgione vagy pedig annak tanítványa, Tiziano, a még mestere hatása alatt álló ifjú zseni. A két művész között alig 10 év korkülönbség volt, a kép készültekor 32 éves mester és feltörekvő tanítványa együtt is dolgozott nem egy festményen. Tiziano teljesen magába szívta azt az érzékeny, fényteli koloritot, az alakok párás, derengő fényekkel való formálását, amitől a castelfrancói Zorzont (a Giorgio nyelvjárási alakja) "nagy"-nak, azaz Giorgionénak kezdték nevezni halála után.

A festő nemcsak tehetségre, de termetre sem volt jelentéktelen, délceg férfiideálként emlékszik rá az utókor, akiért rajongtak a nők. Vasari írja, hogy lanton is kiválóan játszott és énekelt, könnyed, elegáns stílusával megtestesítette a reneszánsz udvari embert. Az elit festője volt ő, képeinek számunkra megfejthetetlen, titkos üzenetét csak a kultúra beavatottjai érthették meg saját korában is. Tiziano, a tanítványa is jó modorú, kellemes társalgó volt, uralkodói udvarok kedvence matuzsálemi korig ívelő pályáján (91 évet élt!). De az ő képeiben én mindig is éreztem azt az erőteljesebb, földközelibb karaktert, ami Giorgione éteri világából hiányzik.

Ezen a képen alig találunk közérthető szimbólumot a szereplők kilétére vonatkozóan. Csupán mitológiai ismereteink jelentenek némi fogódzót: az egyik közkeletű elmélet szerint a két nőalak szemmel nem látható múzsa, ezért is nem néznek rájuk a férfiak. Eszerint a korsót tartó nőalak Polyhymnia, a vallásos énekek ihletője, míg a fuvolán játszó Kalliopé, a szórakoztató költészeté lenne. (A zene az ókortól a középkorig szorosan összefonódott a költészettel, hiszen a szájról szájra hagyományozott elbeszélő énekeket a dallam segítségével lehetett megtanulni). Más értelmezés szerint a festmény Vénusz két arcának, az éteri és a testi szerelemnek az ábrázolása. Megjegyzendő, hogy a velencei mesterek a délebbi festőktől eltérően élő modellről, és nem szoborról mintázták aktjaikat. És mivel a megrendelők sem voltak fából, minden bizonnyal szívesen nézegették a szépség istennőjének újabb és újabb ábrázolásait, aki nem egyszer saját kedvesük képmását viselte (lásd Botticelli: Vénusz születése.)

Tiziano: Égi és földi szerelem,1514

 Tiziano pár évvel későbbi, 1514-es Égi és földi szerelem című festménye mennyivel egyértelműbben foglalkozik ugyanezzel a témával! Az ecsetkezelés, az arcok szépsége, a figurák finomsága ugyanaz, de a nőalakok mozdulata sokkal színpadiasabb, a színek és a hölgyek kezében lévő tárgyak pedig még a ma embere számára is azonnal elárulják, ki kicsoda a képen. A magam részéről Bernáth Auréllal értek egyet, aki szerint a Koncert - és Giorgione - választékosabb Tizianónál, nem keresi annyira az attrakciót, csendes érzékenység hatja át. Nagy szerencsémre láttam ezt a képet Bécsben, a Bellini-Giorgione-Tiziano kiállításon, ahová 50 éve először adta kölcsön a Louvre. Rám is ugyanezt a benyomást tette élőben.

Nehéz megmondani, kié a gyermek. A röntgensugaras vizsgálatok szerint egyetlen kéz, Tiziano keze alkotta a művet. Én viszont csökönyösen úgy érzem, hogy ez a festmény Giorgione utolsó, talán legérettebb műve, melyet halála előtt festett. Esetleg el tudom képzelni, hogy meghalt, mielőtt készen lett volna vele, és a művet szellemi örököse, Tiziano fejezte be - az ő emlékére.

Várhelyi Csilla: Trompe l'oeil

Juhász Gyula:  Giorgione

A képeiden arany s bíbor álmok, 

Szőke hajak és világos selyem,

Ragyogó dél és boldog délutánok,

Szent napsütés a szívben s szigeten.

Velence minden gazdag büszkesége 

Szinekben él ott és örömben él,

A szemek kékje és az egek kékje 

Hellasz új ébredéséről beszél.

Tudom, tudom! Te addig sírva vártad 

Távol gyönyörben égő Barbarádat,

 Véred a bíbor és vágyad a kék.

                                          Giorgione, én is ily művész vagyok, 

                                          Az én szonettem is arany nyakék,

                                          Melyet vágyak könnyével áztatok!

Giorgione or Titian?

Giorgione / Tiziano: Pastoral Concert - 1510 

      

Giorgione or Titian? 

It is a matter of debate even in our day who the author of one of the most splendid Renaissance masterpieces was: Giorgione, who died young at the peak of his career or his student Titian, the young genius still under the influence of his tutor? There was only 10 years of age difference between the two artists. The master, who was 32 years old when this picture was painted, and his aspiring student even co-operated in several paintings. Titian completely absorbed that sensitive, luminous palette, the forming of the figures by using vapoury, hazy lights, for which Zorzon (Giorgio in a dialect) from Castelfranco was named 'the Great' after his death - that is Giorgione.

This painter was not only significant in his talent but in his stature as well, after-ages remember him as a handsome adonis, a favourite with ladies. Vasari writes that he could play the lute and sing excellently, embodying the Renaissance court man with his gallant style. He was an artist for the elite, the secret and delicate messages of his paintings could only be understood by the insiders of high culture even in his own time. His student Titian was a well-mannered, pleasant company as well, a star of royal courts all through his career until he grew as old as Methuselah (he died at the age of 91!). Yet I have always sensed that more robust, earthly character in his pictures which is missing form the ethereal world of Giorgione.  
In this picture we can hardly find an intelligible symbol about the identities of the figures. We can only rely on our knowledge from mythology: one of the common theories says that the two female figures are invisible Muses, that is why the two men don't look at them. The lady with the jug would be Polyhymnia, the muse of religious chants, whereas the lady with the flute would be Calliope, the inspirer of entertaining poetry. (Music has been strongly connected to poetry from antiquity to the Middle Ages, because the long poems that spread from mouth to mouth could only be remembered with the help of a melody). According to another explanation, the painting shows the two faces of Venus, the sacred and profane love. Let us mention that Venetian masters, unlike their southern colleagues, used live models and not sculptures to depict female nudes. And as their commissioners were also flesh and blood people, for sure they would love to watch yet another depiction of the goddess of love, sometimes as a portrait of their own lovers (see the Birth of Venus by Botticelli).

Tiziano: Sacred and Profane Love, 1514

What a great deal more obvious is the rendition of the same topic a few years later by Titian, the Sacred and Profane Love! The brushwork, the beauty of the faces, the delicacy of the characters is unchanged but the positions of the ladies are far more theatrical, while the colours and the attributes in their hands immediately tell even us today which one is which.  As for my point of view, I agree with the Hungarian painter Aurél Bernáth, who believes  that the Concert - and Giorgione - is more sophisticated than Titian, it  does not look for attraction so much and is penetrated by silent sensitivity. I was really lucky to see this picture in Vienna at the Bellini-Giorgione-Titian exhibition, where the Louvre had lent it for the first time in 50 years. It made the same impression on me.  

It is hard to tell whose child it is. X-ray examinations support that it was painted by one and only one hand, that of Titian. However, I am stubborn in my belief that this painting is the last work of Giorgione, perhaps the most mature one, which he painted before his death. I may imagine that he had died before he was ready with it and his artistic heir, Titian completed the masterpiece - for his memory.

What is this blog about? Miről szól ez a blog?

Ez  a blog a művészettörténet nagy mesterei, munkásságuk és a hozzájuk fűződő történetek iránti szenvedélyemből született. Festőként mindig is lenyűgözött az a páratlan érték, amit a régi korok nagyjai létrehoztak, és ez a lelkesedés nem korlátozódik a saját művészi ízlésemmel egybeeső művekre - egy őskori barlangfestmény vagy egy kínai porcelánváza épp olyan csodálatra méltó lehet, mint egy jelenkori performansz. A hatás nem függ a korszaktól vagy a műfajtól.

Man Ray  szobrában foglyul ejtett egy ókori Vénusz-fejet - vad gesztus, de a hozzám hasonlóak valahol mind így éreznek egy-egy műtárgy láttán... Ha azt magát nem is, de a tudást, ami létrehozta, szeretnénk magunkénak tudni.

A blog a művészet "aranybányája" címet kapta - részben azért, mert alig akadt a célnak megfelelő, még szabadon elérhető blogcím -, de végül is kifejezi a szándékot, amivel nekifogok: közkinccsé tenni a művészet végtelen aranybányájából egy-egy ékszert, néha tiszteletteljes párhuzamba állítva szerény személyem saját munkáival. A válogatás természetesen esetleges, főként az kap benne helyet, ami engem foglalkoztat. Mivel idegenvezetéssel is keresem kenyerem, így el-elkalandozunk a művészekhez kapcsolódó érdekességek, anekdoták világába is... 

Rajta, zsákmányolj!

This blog has come to life from my passion for the great artists, their work and the stories related to them. As a painter, I have always been amazed by the incomparable value that great old masters created and my enthusiasm is not restricted to pieces fitting my own artistic taste - a prehistoric cave painting or a Chinese vase can be worth as much admiration as a contemporary performance. Effect does not depend on the period or the genre.

Man Ray took hostage of an ancient Venus head in his sculpture - a wild one for a gesture but my kind of people somehow always feel the same when seeing certain works of art... We would like to get hold of, if not the object itself, but the knowledge that has created it. 

The blog received the title "Art Goldmine" partly because hardly any titles were still available that would serve the purpose. But in the end it expresses the intention which I start it with: To present some jewels from the infinite gold mine of art, sometimes respectfully adding a few items of my own modest work as parallel. The selection is of course arbitrary, mostly those things will get into it which currently fascinate me. Since I also make a living as a tourist guide, we will wander about in the world of interesting facts and anecdotes about artists as well... 

Come on and loot!